A településre vonatkozó legkorábbi oklevelek, így Szent István 1019. és 1024. évi, valamint Szent László 1082. évi oklevele hamisnak bizonyultak. Ez utóbbi szerint a veszprémi egyház Szent László király második feleségétől a német Adelheid királynétól kapta volna. Érdekes, hogy ugyanezt olvashatjuk Imre 1203. évi oklevelében, amely azt mutatja, hogy ez volt a hagyomány a veszprémi káptalannál. Tény, hogy nagyon régi birtoka volt a veszprémi káptalannak, ám idővel csel vagy erőszak folytán sokat elveszített területéből a katolikus egyház. Kalenda veszprémi püspök kérésére végül Imre király 1203-ban Cumpurdinus ispánt küldte ki, abból a célból, hogy járja körül a birtok határait és állítsa helyre a III. Béla király alatti állapotot. Az uralkodó kijelentette, hogy az a föld is az egyházat iletti, amelyik egy bizonyos néhai Páris birtokából tüzesvaspróba eredményeképpen, 100 márka fejében jutott a királyné jogaiba. A király képviselője ekkor szőlőket és három háznép szolgát talált a vidéken. Emellett Imre király kiemelte, hogy a birtok népessége halászati jogot is élvez, erre a célra kilenc háznép van rendelve, akik hetente három nap tartoznak a káptalan részére halászni.
A terület határa ekkor még a Zala folyóig terjedt. A 13. század első felében a káptalannak sok kellemetlensége volt a szomszédokkal, és sokat kellett pereskednie a Csák nembeli Demeter mesterrel, a karosi várjobbágyokkal, várszolgákkal, valamint a királyné itteni vendégeivel, aki lerombolták a birtok határait. Némileg enyhült a helyzet, amikor 1276-ban Karost is megkapta a káptalan. A veszprémi káptalan egyebek között IV. Béla királytól 1259-ben immunitást kapott a területre, azaz kivette a zalai ispán joghatósága alól. Ezt a kiváltságot 1270-ben V. István, majd 1471-ben I. Mátyásis megerősítette. A Csák nembeliek ugodi ágának birtokai 1328-ban a cseh Csenik kezére jutottak ekkor, s így juthatott hozzá Kolon is. 1333-ban már az ő birtokaként említik.
Az új szomszédok között hamar kitört a határvillongás, Csenig még attól sem riadt vissza, hogy a káptalan emberét megvesztegesse és Merenyéből egy jó darabot Kolonhoz csatoljon. Az ezzel kapcsolatos per sokáig elhúzódott és 1343-ban ért véget amikor a káptalan az országbírói ítélet alapján letette a földesküt s neki ítéltetett a vitatott földdarab. Ebben a dokumentumban azt olvashatjuk, hogy Garabonc Merenye határai között fekszik, bizonyára ezért beszélnek többször Merenye pusztákról. 1376-ban a budai káptalan karosi népeivel pereskedik, akik elpusztították Merenye határjeleit. 1381-ben pedig a zalai apát perli a káptalant, mert az ő szintén Merenye nevű birtokát is is ahhoz fogta az országbíró parancsára végzett határjárás alkalmával, ami ellenkezett a IV. Béla oklevelébe foglalt határjárással.
A káptalan itt lévő birtokainak, mivel messze voltak a központtól, külön kezelőjük volt egy kanonok személyében. Már 1327-ben említik a merenyei magistratust. 1444-ben a káptalan panaszt terjesztett a nádor elé a Somogy vármegyei közgyűlésen, mivel a Marczaliak zalavári várnagyai a Merenyén, Újlakon és Garaboncon termett mintegy 4000 köböl bort és más terményeket bezsedtek és adót vetettek ki az itt élőkre. Az 1550-es években a káptalan a település gabona- és bortized jövedelmét Thury György kanizsai várkapitánynak adta bérbe, az ő halála után pedig Zrínyi György erőszakkal foglalta el a területet. A törökök pusztításainak és a katonák sarcainak, rablásainak köszönhetően a a falu annyira elszegényedett, hogy kénytelenek voltak a lakók gabona- és borfizetési kötelezettségei elengedni. 1548-ban és 1566-ban a törökök teljesen elpusztították és a lakosság a közeli mocsaras, erdős vidékekre menekült. A Zala Vármegyei Közgyűlés jegyzőkönyveinek tanúsága szerint a lakók gyakran vettek részt hadászati célú munkálatokban. Így 1590-ben a Közgyűlés elrendelte a mindszenti kastély (castellum) és Szentmikós közötti erdő kivágását abból a célból, hogy a törökök kanizsai mezőre való gyakori beütését megakadályozzák. A robotra Gelse, Újudvar, Bakónak, Récse, Posfölde, Mórichely, Garabonc, Újlak és Merenye lakosságát rendelték ki hat napra. Ezek a falvak mentesültek a keresztúri vár építési munkái alól. Szintén egy vármegyei jegyzőkönyv rögzítette, hogy 1599-ben Bakó Farkas kiskomáromi (ma Zalakomár településrésze) várkapitány és a veszprémi káptalan között vita volt amiatt, hogy Rusa György, a káptalan merenyei jobbágya meggyilkolt egy kiskomári katonát. A kapitány a várban akart felette ítélkezni, azonban a káptalan ezellen tiltakozott. Álláspontja szerint ugyanis egyedül a Közgyűlésnek volt illetékessége az ügyben. A kapitány végül nem jelent meg a Közgyűlésen. A pusztuláshoz hozzájárultak a portyázó hajdúk is. A lakók végül csak 1690 után, Kanizsa visszafoglalását követően tértek vissza. A falut újjá kellett építeni, de már nem a Magyaróshegyen. Az ófalú helyét szőlővel telepítették be, az új házakat már a völgyben kezdték alapozni. Csak lassan indult meg a népességszám növekedése, és az 1711. évi pestisjárvány is megtizedelte a falu lakosságát. Jellemző a járvány méreteire, hogy a harminc gazdából csak hat érte meg a következő esztendőt. 1828-ban a település 55 házában 418 ember él akik közül 410-en római katolikusok, nyolcan pedig zsidó vallásúak. Továbbra is a szőlőtermesztés jelenti a lakók fő megélhetési forrását, ám egyre nagyobb szerep jut a juh- és sertéstenyésztésnek is. A ’48-49-es szabadságharcba Merenye is bekapcsolódik, részint úgy, hogy lakói megtagadják a szőlődézsma fizetését, s emiatt katonákat vetnek be ellenük, emellett a falu 15 honvédet is ad a zalai honvédzászlóaljakba. A jobbágyfelszabadítást követően gyorsan nő a lakosságszám, s az egyébként már régóta működő iskolában is egyre több diákot okíthatnak. Az első világháborű Merenyétől is követel áldozatokat. Érdekességként megemlíthető a település határában található ún. „Szerb-agácás”, amelyet szerb hadifoglyok ültettek a világégés alatt. Az 1920-as években Merenye a garabonci körjegyzőséghez tartozott. A lakosság ebben az időszakban főként háziiparral foglalkozott, s nagy része őstermelő volt. A második világháborúban 23 hősi halottja volt a községnek. 1945-ben a visszavonuló német csapatok felrobbantották a falu címerében is látható régi kőhidat. A háború után rövidesen megalakult a termelőszövetkezet és 1960-tól Zalamerenye termelőszövetkezeti községenek számított. Ugyanebben az évben adták át könyvtárt és a művelődési termet, egy évvel később pedig az új két tantermes állami iskolát. A hatvanas években a falu villamosítása mellett lekövezték az utakat és kiépítették a járdákat. A rendszerváltást követően, 1994-ben új faluházat építettek, 2004-ben pedig „jóléti víztározót” létesítettek a településen. Zalamerenye 2000. január 1-jétől a zalakarosi körjegyzőséghez tartozik.
Nevezetességei
- Szent Mihály-templom (Zalamerenye)
- Ótemető: A község régi sírkertje, XIX. századi és régebbi sírkövekkel.
- Pálos malom: Egykor a pálos rend tulajdonába tartozó vízimalom.
- Gémeskút A községbe vezető út mentén található régi gémeskút.
- Faluház
- Paplak és káplánlak: A XVIII. században épült parókia ma magántulajdonban van.
- Kastély
- Szerb akácos
- Hősi szobor: A falu központjában található szobor az első és második világháború merenyei áldozatainak állít emléket.
- Jóléti víztározó
Híres emberek
- Monok István (1956- ) egyetemi tanár, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója 1999 és 2009 között
- Párkányi József (1920-2012) római katolikus pap, címzetes babócsai apát
- Egry József (1883-1951) festőművész, a Balaton festője. Zalamerenye templomában keresztelték meg.
